Ha valaki komolyan elkezd foglalkozni a whiskyk világával, óhatatlanul is felmerül benne az elképzelés arról, hogy a vad, szeles, skót vidéken szorongat egy ízlésének drága dramot. Szerencsés esetben az álmot megvalósítás követi, ahogy történt az velem is. Benromach-rajongóként pedig mi is lehetett volna más a célpont, mint a változatos skót felföld, és a lepárlók által legsűrűbben "lakott" része: Speyside

A bejárt útvonal

Az utazás megszervezése viszonylag sok időt vett igénybe, de utólag úgy gondolom, megérte a fáradtságot. Kezdetben természetesen az utazási irodák kínálataival kezdtük a kutatást, de hamar rájöttünk arra, hogy árban igazából nem nyerünk rajta sokat, cserébe viszont egy rakás emberhez vagyunk kötve, meg a kisbuszhoz és a menetrendhez. Sokkal inkább vonzott a választás szabadsága, hogy bárhol, bármikor megálhassunk fotózni, enni, kirándulni, várromot megnézni, vagy alkalmazkodhassunk a programok időzítésével az időjáráshoz is, szóval kézenfekvő volt, hogy saját magunk vegyük kézbe a szervezést.

Közlekedés

A skót tömegközlekedés nem olcsó. Pláne, ha a korábban említett választás szabadságát szem előtt akarjuk tartani, így kérdés nélkül az autóbérlés mellett döntöttünk. Kellő időben, és a céges vpn-en keresztül nyugati turistának álcázva magunkat, egész jó áron sikerült megcsípni egy hétre egy szinte 0km-es Ford Focus ST-t, beépített GPS-el, meg 5 literes fogyasztással, így a magyar viszonylathoz képest jó 20%-al drágább üzemanyagköltségek is egész tűrhetőek maradtak a tervezett kb 1000km-es táv leküzdéséhez. Halkan jegyzem meg, hogy azért megdöbbentő volt látni, hogy ugyanaz a cég, ugyanazt az autót bő 30ezerrel olcsóbban adja, ha nyugat-európai ip-címről nézed a weboldalt...

Igazán jól állt a Fordnak a Cairngorns Nemzeti Park, úton Elgin felé.

A baloldali közlekedés volt a legnagyobb kérdőjel, de gyakorlott sofőrként nem izgultam túl a dolgot. A tapasztalatok alapján nem is lett volna szükséges: Az első 20-50km után már egész jól átáll az ember agya, bár rögtön repülés után, fáradtan, örültem, hogy a szállásunk csak 20 percnyire volt a reptértől. Ráadásul Skóciában amúgy is elég nyugodtak az emberek az utakon, simán elnéznek bármilyen bénázást...

Edinburgh:

A fővárosban nem terveztünk túl sokat maradni, 2 éjszakára foglaltuk a szállást, így a repülés, és az első pár kilométer rossz oldalon vezetés utáni sokkot kipihenve egy teljes napot töltöttünk el a főbb látnivalók körbejárásával. Egyedül az időjárással nem volt szerencsénk, mivel még a Skóciában megszokotthoz képest is elég rossz idő volt, de kellő apparátussal felkészülve - víz- és szélálló esőkabát, vízhatlan túracipő és egy bazi esernyő - hősiesen vettük az akadályt. Princess street garden, Wojtek a medve szobra, The Elephant kávézó és Royal Mile volt a program, plusz némi cél nélküli csoszogás a víz áztatta városban, de még így is hihetetlen élmény volt. A város fölé emelkedő Edinburgh Castle végig őrködte utunkat, hol többé, hol kevésbé esőfelhőkbe burkolózva. Előzetes utánaolvasás és helyi ajánlás szerint is kihagytuk a várat, a Royal Mile-ról nézve is iszonyú tömeg volt fent, és feleslegesen amúgy sem akartuk túlzsúfolni a napot programokkal. Hála Barman's Choice szíves vendéglátásának, dél körül a Royal Mile Whiskies-be is benéztünk, ahol remek társalgás közepette száradtunk meg kívül, és áztunk el belül... Ha értitek... Délután még egy kis mászkálás, és evés után visszatértünk a szállásra - ami mint délben kiderült pont a hamarosan felépülő Port of Leith lepárlótól egy köpésre, a Royal Yacht Britannia-tól nem messze volt. Norbi ajánlotta, hogy nézzünk el arra is, de sajnos nem volt több időnk.

Épp aznap debütált az Ardbeg Drum... Meg is kóstoltuk!

Út Elginbe

Miután kipihentük a pár tucat kilométernyi járást, másnap egy korai reggeli után bepakoltunk a verdába és észak felé vettük az irányt. Az utazásba beiktattunk néhány látnivalót, köztük egy már bezárt, de ikonikus lepárlót a St. Magdalene distilleryt Linlithgow-ban, a - felújítás miatt éppen körbeállványozott - National Wallace monumentet, és Dunblane-ben a katedrálist. A lepárló épületét a városba vezető egyenesben messziről is jól látni, a pagodák azonnal felismerhető kontúrjai alatt azonban mára már nem lepárlóüstök, hanem csendes, sorházi lakások sorakoznak. Szomorú, ám mégis gyönyörű mementójaként a skót whisky-történelemnek. Pár gyors fotó elkattintása után vissza is pattantunk a kocsiba, ugyanis az út nagy része még előttünk volt. A skót felföld és a Cairngorns nemzeti park, egyszerűen gyönyörű. A magyar szemnek szokatlan módon ekkorra az út 2x1 sávról 1 sávra szűkült, a szembejövő forgalmat párszáz méterenként kialakított kis öblökben tudjuk elengedni. A helyiek bő lendülettel veszik az akadályt, de ilyen szűk úton közlekedve egy jobbkormányos autóval, amiben nem érzed még rendesen az autó széleit, néha igen szórakoztató tud lenni a dolog. Az eső persze még aznap is végig esett, de a gyér növényzettel fedett, sziklás dombok az alacsony esőfelhőkbe burkolózva igazán autentikus skót hangulatot kölcsönöztek a monoton kilométerek leküzdéséhez.

A hetünk hátralévő részében Elgint választottuk támaszpontunknak, innen a speyside lepárlói tömegközlekedéssel is könnyen elérhetőek, és helyben is bőven van látnivaló.

Speyside

Ok, bevallom nem csak whiskyzni mentünk, a környék - és persze Skócia úgy általában is - tele van történelmi vár- és templomromokkal, háborús emlékművekkel, katonai temetőkkel, szóval volt lehetőségünk bőven májkímélő programokat is beiktatni. Lossiemouth, Kinloss Abbey, Duffus Castle, Elgin Cathedral minden percet megért, de persze segített a tudat, hogy Elginben ott a Glen Moray lepárló, pár kilométerre Forresben az én kis személyes mekkám, és hát a tulajdonos cég, a híres Gordon & MacPhail whisky-bolt és delikátesz.

Covesea Lighthouse, Lossiemouth

A Gordon & MacPhail bolt amúgy nagy. Tényleg nagy. Több teremnyi whisky, egyéb párlat, pezsgők, borok, hús- és tejtermék, dohány, édesség, minden, mi szem szájnak ingere. A whiskyknek egy teljes terem van szentelve, többszáz tétellel, a szoba egyik fele pedig kizárólag csak G&M palackozás. A dolog annyira súlyos, hogy 2-szer kellett bemennünk, mire képes voltam feldolgozni ekkora mennyiségű választékot. Egyébként nem olcsó, egy Ailsa Bay 1.2 Sweet smoke-ot majd 20 fonttal olcsóbban láttam hazafelé a reptéren, mint amennyiért Elginben bepakoltam a kosárba... Na de hát nyaralunk, több is veszett Mohácsnál. Némi alkoholmentes vásárfiát is bezsákoltunk, egy kis Benromach whiskyvel tuningolt fudge, vajas keksz és whisky-hordóban érlelt kávé, meg pár apróság az otthoniaknak.

Forres

Egy igazán szép napsütéses - bár kicsit szeles - reggelen indultunk a kirándulás alapötletét és gerincét adó lepárló, a Benromach meglátogatására. Lévén, hogy mégiscsak ivás lesz, vonatra pattantunk - amiről mondanom sem kell, hogy időben, tisztán, alacsony padlóval jött és egy hang nélkül szelte a skót felföldi dombokat 10 fontért oda-vissza. A lepárló kiváló helyen van, a vasútállomástól kb 5-10 percnyi sétára. Időpontot a látogatásra nem foglaltunk, hiszen hétfőn délelőtt, a Spirit of Speyside fesztivál után egy héttel nem számítottunk nagy tömegre - és igazunk is lett. Itt egy picit nagyobb szerencsénk is lehetett volna, és akkor pont elkerüljük azt a 8-10 fős svéd társaságot akik szintén gyárlátogatásra jöttek, így sikerült volna egy személyesebb, privát jellegű túra a lepárlóban... Persze nem panaszkodtunk, a túravezetőnk jófej volt, viszont sajnos a lepárló falain belül sehol sem fotózhattunk. Azzal már korábbi utánaolvasásaim révén tisztában voltam, hogy a Benromach egy kis lepárló - speyside-on az egyik legkisebb - de a dimenziókkal csak ott kerültünk igazán képbe: A 2 lepárlóüst, a 2 washback és az egyetlen mash tun elfér egy kb 100nm-es épületrészben...

Ilyen megdöbbentő élmények után egészen másképp kezd el az ember nézni azokra a palackokra amiket Benromach címkével vesz a kezébe. "We don't just make whisky by hand; we make it by sight, sound and touch." - mondják repetitíven szinte minden brossúrán, weboldalon, facebook posztban, de ott jártunkkor értettük meg, hogy miért is hangsúlyozzák ennyire. Elképesztő hangulata van a helynek. A túrán végigvettük a szokásos köröket, a whisky készítését az árpától a hordókig, végigjártuk a hordók töltésére használt termet, szaglásztunk friss párlatot, (még) üres sherrys hordót, és benéztünk a döngölt padlós érlelőraktárakba, ahol olyan kábítóan finom tölgy, édes sherry és alkohol illat terjengett, hogy első lélegzetvételre még bele is szédült az ember. Túravezetőnk panaszkodott is egy sort az arcokat látva, hogy "hát igen, néha csak úgy reggel, munkakezdés előtt bejövök a kis kávémmal, elkortyolom, és közben azon gondolkozom, hogy az életem borzasztó"... Na jó... Kicsit megsajnáltuk... :)

Néha még a nap is kisütött, hogy még inkább elvarázsoljon az a vörös kémény...

Aztán a látógatóközpontban jöhetett a kóstolás, ahol többféle kóstolósor közül is választhat az ember. Mivel egész jól ismerem a Benromach kínálatát ezért inkább a különlegességekre próbáltam rámenni, az előre összeállított kóstolósorok nem nagyon passzoltak az igényeimhez, de a fiúk a boltban nagyon készségesek voltak, sőt stikában egy kóstolónyi Distillery Exclusive-ot is kaptam pult alól. Persze a 35 éves volt a nap fénypontja... Ha lehet ilyet mondani, a túra utáni másfél-két óra még annál is jobb élmény volt, mint maga a látogatás. Más vendég híjján az ott dolgozókkal kötetlenül beszélgethettünk és közben jókat röhögtünk. Ahogy a skótok általában, az itteni dolgozók is nagyon kedvesek, érdeklődőek és nyitottak voltak. Hatalmas élmény volt, de idővel indulnunk kellett vissza, ugyanis másnap hosszabb út állt előttünk.

Aberlour

Másnap kelés után rohantunk az elgin-i buszállomásra, hogy újra nyakunkba vegyük a lábunkat. Persze felesleges volt sietni, a szálláson kapott menetrend már évek óta nem volt aktuális, úgyhogy bő negyed óra várakozást be kellett iktatnunk - persze nem unatkoztunk eközben sem: Egy idős úr helyinek nézett minket, és igyekezett valamit megtudakolni, de nem hagytam szegényt, hogy befejezze a mondatot. Fel is húzta a szemöldökét - "Dehát milyen turisták? Honnan jöttünk, mit csinálunk, meddig maradunk?" Majdnem a busz indulásáig beszélgettünk és kiderült, hogy ismer egy magyar fogorvost a környéken. "Kovátsch, ya know. Bhudapest"...

Aberlour Visitor Center: Harry Potter hétvégi háza és a hétfejű sárkány vára

Na, ha a baloldali közlekedés úgy alapból nem lenne elég, képzeljétek el ugyanezt busszal, és a magyar sofőrökkel teljes mértékben megegyező vezetési stílussal... Jókat röhögtünk miközben két kézzel kapaszkodtunk mindenbe ami kezünk ügyébe akadt, miközben a dombok között átsuhantunk Longmorn-on, Rothes-on, hogy aztán elnézve a térképet, elfelejtsünk leszállni a buszról... Szerencsénkre a busz egy hurokjárat volt, épp aberlour-i fordulóval, pedig egy pillanatig elbizonytalanodtunk, hogy vajon a skót Jászkarafaszajenőn fogunk-e kikötni, és hogy jutunk onnan haza... Persze a balszerencsénk itt még nem fújt ki, az igazán mesebeli környezetben fekvő Aberlour lepárló látogatóközpontjában a kedves recepciós lány közölte, hogy aznapra minden túrájuk megtelt, de egy délutáni kóstolóra még beférünk, fejenként 150fontért. Cseppet elszontyolodott arcunkat látva a hölgy készségesen előkapott egy speyside térképet és rutinos mozdulatokkal karcolta be az összes környékbeli lepárlót ahol szét tudunk nézni. A térképpel a kezünkben tettünk egy rövid kitérőt a - helyiek és whisky-rajongók által jól ismert - Mash Tun nevű bárhoz, de sajnos délelőtt még nem volt nyitva, így fogtuk magunkat és visszasétáltunk a buszmegállóba, ahol várakozás közben a papírt böngészve a választásunk a Glen Grant lepárlóra esett. A buszról már egyszer úgyis elmentünk mellette és pont a hazafelé vezető úton volt.

Glen Grant

Egy apró skót felföldi városka feletti domb oldalában, egy jópofa vesszőfonat lepárlóüsttel felpimpelt körforgalmon keresztül közelíthető meg a lepárló, ami édes, élesztős és malátás illattal árasztja el a környéket. Egy keddi napon, dél előtt nem sokkal belépve a látogatóközpontba egy nyurga, beesett arcú, de szórakozott középkorú férfi pillantott fel az íróasztala mögül és kedves érdeklődéssel fordult hozzánk. Miután elmondtuk, hogy jól megnéznénk mit főznek itt, egy pillanat türelmet kért, belenézett a jegyzetfüzetébe, majd közölte: "All right, let's go" - épp ráérek - mondta... A Benromachnál pont elkerült privát kóstolót Rothes-ban megkaptuk. Újdonságot az első lepárlólátogatás után már nem nagyon kap az ember, de így, 3-asban egy lepárlóban egy ott dolgozóval teljesen más hangulatú lesz az egész. A túravezetőnk jól láthatóan elengedte a betanult kliséket, és csak simán elkezdtünk a whisky-ről, a lepárlóról és a történelméről beszélgetni. Forressel ellentétben a Glen Grant őrületes tömegtermelése letaglózott. Csak washbackből 10 darab volt, a lepárlóteremben pedig 8 darab - 4 pár wash- és spirit - still sorakozott egymás mellett, katonásan, amik 0-24 órában ontják magukból a friss párlatot - évente úgy 6millió liternyi alkoholt. Szükség is van rá, hiszen a lepárló jelenleg a Campari, olasz cégcsoport tulajdonában van, és az egyik legnagyobb piaca is Olaszország. Állítólag jól passzol az ottani konyhához a Glen Grant karaktere, amit nem tudok megítélni, a büfében semmilyen pasta nem volt. Sőt büfé sem :)

Glen Grant lepárlóterem

Körbeérve a lepárlón, egy otthonos és világos kóstolóteremben magunkra hagytak 2 kóstolóval, egy Major's Reserve és egy 10 éves Glen Granttel. Különösképpen nem az én világom a párlat, de a gyártást illető kontraszt miatt ez is egy élmény volt. A busz indulásáig még sétáltunk egyet a lepárló mögötti - egyébként Skócia-szerte híres - kertben, melynek végében, egy vízesés tövében, a legendárium szerint egy vasráccsal elzárt hasadékban mindig volt egy hordó whisky, hogy az alapító, George Grantnek egy hosszú séta végén ne kelljen visszagyalogolni innivalóért a lepárlóig... :)

Glen Moray

Szemerkélő esőben szálltunk fel a buszra, hogy visszatérjünk a napsütötte Elginbe. Skóciában minden nagyon korán zár, így 2 lepárlónál többet csak akkor lehet beiktatni, ha azok tényleg egy rakáson vannak - mint mondjuk Dufftownban. Itt már nem akartunk túrával bajlódni, csak néhány jó whiskyt megkóstolni. Város lévén a környék itt már dugig volt emberekkel, futószalagon indultak a vezetett látogatások, és ömlöttek a visitor centerbe a turisták, úgyhogy végülis jó döntés volt a lepárló kávézójában helyet foglalni, és egy izgalmakkal teli nap végén, csak beszélgetni és whiskyzni.

Glen Moray alapsor

A képen is látott kóstolósorra esett a választásom, mivel nem ismertem az alappárlatot ezért kerültem a csak finishelést tartalmazó összeállítást. A Glen Moray-ről is hasonlóan vélekedem, mint a Glen Grant-ről, a fiataloknál még nem kapcsolt be a "Hú" lámpa, talán a 18 éves volt az első amire azt mondtam, hogy na ez már alakul. Nyilván segített a magasabb alkoholtartalom is. A Chardonnay finish nem volt rossz, de az is inkább csak illatokban volt erős, a szájban elég erőtlen és vékony volt.

A hazaút napján az ország keleti partján indultunk vissza a fővárosba, és mivel viszonylag későn indult a gép, volt időnk még egy utolsó kirándulásra. Búcsúzóul megnéztük Dunnotar híres kastélyát a keleti parti sziklaormokon,  majd irány a repülőtér.

Összességében persze belefért volna több whisky-s program is, de még így is minden pillanatra örömmel emlékszem vissza. Körbejártuk a skót felföldet, meglestük Nessie otthonát, láttuk végigpöfögni a Jacobite-ot a Harry Potterből ismert viadukton, tanultunk rengeteget Skóciáról és az ott élő emberekről, akik tényleg mind olyanok, ahogy írnak róluk: kedvesek, nyitottak és vendégszeretők. Biztos kombinációja ez a visszatérésnek, ezért sem bánkódtunk hazaindulni.

Jövünk még, Skócia! Felkészül: North Coast 500

Dávid

Végül jöjjön az út részletesebb térképe