Lagavulin-kóstoló

Előre szólok: most egy elfogult poszt következik. Évekig próbáltam objektív maradni vele, de nem lehet. Próbáltam róla lehámozni a romantikát, de ettől még a varázs ugyanúgy megmaradt. Nem állítom, hogy a világ legjobb whiskyje a 16 éves Lagavulin. Az viszont biztos, hogy a maga nemében egyedülálló. De kezdjük inkább az elején.

Sok évvel ezelőtt Joe barátom mutatta meg nekem a Lagavulin-t. Azt mondta, hogy hamutartó szagú, és olyan íze van, mint a petróleumba áztatott katonai bőrszíjnak, és hogy ez az a whisky, ami zsugori alkoholistát csinál az emberből, mert mindezek ellenére olyan elképesztően jó, hogy majd senkinek nem akarok adni belőle, egyedül fogom inni esténként titokban, és közben vigyorgok majd, hogy milyen jó nekem.

Igaza lett.

De én nem hagytam magam ilyen könnyen. Évekig kerestem nála jobbat, rendszeresen összekóstoltam hasonló korú whiskykkel, de a saját kategóriájában mindig mindennél zavarba ejtően sokkal jobb volt. Sőt, általában a saját kategóriája fölött is.

Szóval Lagavulin. Islay szigetén, az óceánparton fekszik a lepárló, közvetlen szomszédai az Ardbeg és a Laphroaig. A látvány a hagyományok erőteljes jelenlétét sugallja: régi fehér épületek, a falon fekete felirat, semmi modernség sehol. Belül négy rézüst, kettő nagy és kettő kicsi. De tegyük félre a romantikus ábrándokat, a Lagavulin a világ legnagyobb szeszkonszernjének, a Diageo-nak a tulajdona, évi 2,4 millió liter whiskyt állít elő, nem beszélhetünk tehát kézműves módszerekről. A marketing fotókon látható, meghitten félhomályos, fehér oszlopos malátázó helység is csak ábrándos lelkünket hivatott kényeztetni - ekkora volument képtelenség kézi malátázással kiszolgálni. De hát a füst, az a fantasztikus, egyedi füst akkor honnan van? A Diageo ipari malátázó üzeméből, Port Ellen-ből. A létesítmény neve Diageo Global Supply, ha valaki meg akarná keresni a google maps-en. És nem, nem tőzeggel szárítják a malátát, hanem gázégőkkel. A tőzeget csak a füst miatt gyújtják meg, tökéletlen égéssel égetik, hogy a lehető legtöbb füstöt elő tudják állítani a legkevesebb költséggel. Gazdaságosság mindenek előtt. A tőzegfüstöt aztán ventillátorokkal vezetik a malátához, hogy a megrendelők által meghatározott PPM-et elérjék.

De akkor mégis mitől ilyen fantasztikus ez a whisky? Jó víz, óceanpart máshol is van, Port Ellen-ből bárki rendelhet malátát. A nagy fenekű körte alakú rézüstök, a lassú erjesztés és a még lassabb lepárlás teszi? Vagy a hordók? Vagy Ian MacArthur, a raktáros, aki a Lagavulin lelke, a hagyományok továbbvivője, és aki évente kiválogatja a hordókat a Distillery Exclusive kiadáshoz? A sok kérdés - mint általában - egy kóstolóhoz vezetett, ahol megpróbáltuk megtalálni a válaszokat. Íme a kóstoló sor:

Érdekes lepárló a Lagavulin. Az alapsor hagyományosan nagyon kevés tételből áll, amiben az elmúlt harminc évben egyetlen közös pont volt: a 16 éves. Rendszeresen jelennek meg a limitált és a speciális kiadások, Így van mit kóstolni. De 16 éves az etalon. Ha valaki azt mondja, Lagavulin, mindenki erre gondol. Annyira harmonikus, annyira komplex, annyira jól eltalált, hogy nagyon de nagyon nehéz felülmúlni. Sherry hordós és bourbon hordós érlelések tökéletes aránya. Füst és édes gyümölcsök. Tengeri alga és gyógyszerek. Meg még egy csomó minden más.

Előre bocsátom, hogy minden kóstolt tételt a 16 éveshez hasonlítottunk, nem önállóan értékeltünk. Mindegyik nagyon jó whisky, így az alábbi beszámoló igazságtalan, ahogy a sors is, ha bármit a 16 éves Lagavulin-hoz hasonlítunk.

A kóstolót a 8 éves Limited Edition-el kezdtünk. Olajos, sűrű whisky, de meglepően világos, alig van színe. Illatra nyers, cukros. Ízében ott a jellegzetes füst, mellette cukor, só, de hol a komplexitás? Se moszat, se gyümölcsök, és még gyógyszer ízből is csak alig érezni egy picit. A száraz próba üres, füstös illatot ad. Túl fiatal még, viszont szépen mutatja a párlat olajos, sűrű jellegét. Sherry hordós érlelésnek nyomát se találtuk. Valószínűleg ex-bourbon, abból is refill.

A 12 éves Limited Release világos színű, sűrű, illata alig füstös, inkább gyümölcsös, húsos, enyhe rumossággal. Visszafogottan indít. Megkóstolva elmúlik a visszafogottság, füst, gyümölcsök, virágok, kis gyógyszer mézben feloldva. Az utóízben a csoki is megjelenik. Ez már jelentősen "lagavulinabb", mint a 8 éves. Az alkohol viszont kissé kilóg. Száraz illata gyönyörű füstölt szalonnás. Szerethető kiadás.

Itt egy hosszabb szünet kellett hozzá, hogy a nyálkahártyáinkat reseteljük a hordóerősség után és rátérhessünk a 43%-os vonalra.

A 2006-ban lepárolt 10 éves 43%-os már sötétebb színű. Mélyebb illatokat hoz: gabonás, idős rumos, gyógyszeres, meggyes, kávés, füstös aromákat vonultat fel. Íze határozottan füstös, megvannak benne a piros gyümölcsök, némi gyógyszeresség és ásványosság, na meg egy kis kátrány. Végre itt a várva várt komplexitás! A Baby Lagavulin, ahogy a leparlóban nevezik, egy picit cukros ízű ugyan, de igen élvezetes.

Ezzel el is érkeztünk a 16 éves alapkiadáshoz. A ‘80-as évek óta létező ital négy változatát kóstoltuk össze: 2 modern palackozást 2018-2019-ből, egy White Horse Distillers palackozást a ‘80-as évek legvége és a ‘90-es évek legeleje közötti időből, és a 2003-ban lepárolt Distillers Edition-t. Mind a négy palack 43%-os alkoholtartalmú.

Az első modern palackozás azonnal lenyűgöz: komplex, füstös, csokis, ásványos, gyümölcsös, tengeri moszatos, gyógyszeres, petróleumos, fűszeres, egyszerűen fantasztikus! A másik palack kicsit lágyabb, kicsit mézesebb, de igazából alig van különbség. Elképesztően jó mind a kettő! Mindannyian érezzük, hogy végre megérkeztünk arra a magányos magaslatra, ahonnan nincs feljebb. Általában. De most jön a White Horse Distillers palackozás.

Ez egy teljesen más whisky. A színe és az olajossága ugyanolyan, de az illata sokkal kevésbé füstös. Konyakosabb, rumosabb, szőlősebb, gazdagabb. Az íze konzisztens az illatával, sokkal gazdagabb és mélyebb, konyakos, öreg rumos jegyek, amik a 2007 előtti palackozású Highland Park whiskyket is eszünkbe juttatják. Mintha ugyanaz a változás lenne ott is a fiatalabb palackozásokhoz képest. Valahogy más a sherry hordós érlelés. Itt ugrik be egy cikk a sherry hordókról: a 80-as évek végétől Spanyolország palackban szállítja a sherryt Angliába, nem hordókban. Így a sherry hordókat más módszerekkel készítik a bodegák, kifejezetten a whisky lepárlók számára. Nem érlelt sherryt szállítanak benne, hanem friss sherryt tesznek bele, amiből aztán ecet vagy sherry párlat lesz. Ezt a különbséget érezzük most is. Mennyire más az íze egy valóban fogyasztásra szánt sherryt szállító hordóban érlelt whiskynek! Mennyivel gazdagabb az illat és az íz! Egészen elképesztő! Sokkal tartalmasabb és mélyebb a régebbi palackozású Lagavulin. A fügés-datolyás-rumos-mazsolás-konyakos-füstös utóíz nagyon-nagyon hosszan kényeztet. A pohár szárazillata is fenséges. Nem találunk szavakat...

A döbbenetes érzékszervi élményekből felocsúdva azért megkóstoljuk az utolsó tételt is. A Distillers Edition leginkább a modern 16 éves alapkiadásra hasonlít, csak sherrysebb. Sötétebb színű, mélyebb aromájú, kakaósabb, aszalt gyümölcsösebb, gyógyszeresebb. Egy nagy lépéssel közelebb van a White Horse Distillers palackozáshoz a mostani alapkiadásnál. Ez egy annyira jó ital, hogy egyszer majd meg kell kóstolni önmagában is, nem hasonlítgatva semmivel.

De az estét fölényesen viszi a Fehér Ló.

Ezt a posztot a kóstoló után majdnem 4 héttel írom. Az eredeti terv az volt, hogy a White Horse Distillers palackozás maradékát mintás üvegekbe töltöm, és eljuttatom azoknak, akik kértek belőle. Így legalább valamennyi visszajönne a meglehetősen borsos árból, amennyiért sikerült aukción megszereznem. Itt van előttem ez a gyönyörű palack az asztalon, de nem tudom rávenni magam arra, hogy mintás üvegekbe töltsem. Elnézést srácok, de Joe barátomnak igaza volt. Ez a whisky zsugori alkoholistává tesz. Nem akarok adni belőle senkinek. Inkább egyedül iszom esténként titokban, és közben vigyorgok, hogy milyen jó nekem.

Különben is világjárvány van. Ilyenkor nem rohangálhatok mintás üvegekkel a városban. Nem igaz?